2. rész

 Sziasztok! Kicsit késtem, de remélem kárpótlás lesz, hogy nem egy rövid rész.. 
Ed (Collin) képekben Steven R. Mcqueen lesz, de ne keverjétek össze Jeremy Gilberttel.. Ő Nem az a vámpírnaplós srác..
Jó olvasást!

Négy óra előtt pár perccel csengettek. Mivel tudtam, hogy Catrináék azok, így nem siettem az ajtónyitással. Átcseréltem a felsőm egy laza pólóra, és utána indultam beengedni őket.
Jay elment edzeni a kosárcsapattal, és megszokásból bezárta az ajtót. Én ezt nem tudtam, így meg is voltam lepődve, hogy miért csengetnek a csajok, hiszen már nem egyszer voltak a házunkban, nyugodtan bejöhetnek engedély nélkül is. Ez volt a fő oka annak, hogy lassan mentem eléjük. Catrináék ezt nem tudták, úgyhogy majdnem elmentek, mert azt hitték, hogy nem vagyunk itthon..
Még egy ok amiért nem jó az, ha az embernek bátyja van. Közbejönnek az ember terveibe, és akkor fuccsba van vágva az egész. A nappaliba érve már hallottam Jacqui kiabálását, és mivel észrevette ahogy a lépcsőn lejöttem, még hangosabban mondta, hogy toljam gyorsabban a hátsó fertályomat.. Bolond.
Miután bocsánatot kértem és letisztáztuk a helyzetet felmentünk az emeletre,  – azon belül a szobámba – és felvázoltam nekik a helyzetemet.
– Nem fogjátok elhinni, hogy kit kell meginterjúvolnom! Egy beképzelt, felfuvalkodott hólyagot! – mondtam hisztisen, majd háttal rádőltem az ágyamra – Gondolkoztam rajta, hogy nem fogadom el, de ez a nagy lehetőségem. Szemétség, hogy pont ő lesz a feltörésem megindítója.
Mindkettőjükből kitört a nevetés.
– Várj, ne áruld el, hogy ki! Majd mi kitaláljuk! – kezdte Catrina – A focicsapat valamelyik oszlopos tagja?
Némán megráztam a fejemet
– A végzősök legmenőbb fiúját?
– Még annál is beképzeltebb. Edy Sherwood. gondolom ismeritek a tagot.
– Edy Sherwooddal? – hitetlenkedett Jacqui – AZZAL a bizonyos Edy Sherwoodal?
– Eltaláltad. Elköltöztek Hollywoodból, mert kidobta a színészipar. A mi kisvárosunkat érte a megtiszteltetés.. Bizony Rosedale-ba költöztek. És ha nem lenne elég ennyi, a mi sulinkba iratkozott be.
– És mi erről nem tudtunk! – kapkodott levegő után Jacqiu – Hogy történhetett meg egyáltalán?! Azt hittem, hogy mi hárman mindenről tudunk, ami a suliban történik! – nevetett
– Azt hiszem eddig eltitkolták, míg meg nem érkezett. Tegnap volt az első napja.Viszont már itt van, és szeretnének tőle egy interjút. Ez a megtiszteltetést pedig engem illet, mivel a közelünkben lakik. Mondjuk hülye egy felfogás az egész.. Még Sady – a lányok legnagyobb ellensége, a 11es plázacica – is beajánlkozott, mikor megtudta, hogy milyen megbízást kaptam. Nagyon ideges lett!
– A közeletekben? Hol?
Előkerestem a papírt az asztalomon lévő táskámból, és odanyújtottam nekik. Mindketten nyúltak érte. Pff, micsoda felhajtás...
– Dehát ebben az utcában lakik! –mondta Catrina meglepődve
– Öt háznyira tőlünk. Micsoda megtiszteltetés! – grimaszoltam
– Megtiszteltetés hát! Különben meg mit vágsz pofákat? Ennél fantasztikusabb dolog az életben nem történhet velünk! – időközben elindult az ablakomhoz, és azzal próbálkozott, hogy megkeresi a házukat. Mivel az négy ház volt közöttünk nem látott el addig. Csalódottan jött vissza közénk. Leült mellém az ágyra, és tovább magyarázott  – Gondolj bele, beszélgetni fogsz Edy Sherwooddal! – mondta kísértetiesen eltorzított hanggal, mintha egy bűvésztrükköt mutatna be
Catrina felé fordultam. Azt reméltem, hogy tőle nagyobb megértést kapok. Sajnos ő is legalább annyira el volt ragadtatva, mint Jacqiu.
– Jaj, Holly! Nagyon klassz a srác. Emlékszem, hogy nemrég néztünk a moziban egy filmet amiben játszott, és..
– Az a film már több éve készült! Nem hiszem, hogy ugyanolyan klassz maradt. Carol tanárnő azt mondta, hogy már 17éves.
– 17?! – kiáltott fel Jacqui – Csodálatos, pont megfelelő korban van!
– Megfelelő korban mihez? – húztam fel a szemöldökömet – Komolyan azt hiszitek, hogy ez a fiúcska, ez a bizonyos Sherwood növendék észre fog minket venni? Még egy pillantását sem fogja pazarolni se rám, se rátok! Az apja is színész volt, az anyukája modell, biztosan hatalmas bulikba került be már egészen fiatal korában. Bármilyen lányt megkaphatott, az is lehet, hogy idősebb nőkkel is enyelgett!
– Idefigyelj Holly! – hördült rám Catrina – Még nem is találkoztál vele. Arra nem gondolsz, hogy nem olyan, mint azok a hírességek, akikről az újságban olvashatsz? Az is meglehet, hogy egészen más, mint amire számítasz!
Tudtam, hogy bunkó dolog így beszélni valakiről, főleg ha nem is ismerem. De mindenki elájul érte, és annyira tipikus a reakciójuk, hogy már-már undorodtam a legjobb barátnőimtől.
– Oké. Lehet, hogy egy kicsit eltúloztam a dolgot. Viszont le merném fogadni, hogy közelebb járok az igazsághoz, mint ti.
– Nos, ezt azonnal tisztázhatjuk is, amint kész vagy az interjúval. Akár kezdhetjük most is! Mit szólnátok, ha tennénk egy kerülőt feléjük, mielőtt hazamennénk? – próbálkozott Jacqui
– Az teljességgel lehetetlen! – tiltakoztam – Először telefonon kérnem kell tőle egy időpontot, hogy elmehessek hozzájuk. Nem állíthatok be azzal, hogy megakarom interjúvolni! Fel kell hívnom, mondd valami időpontot, így időközben felkészülhet a kérdéseimre is.
– Akkor hajrá, hol a telefonod? Itt van a cetlin a száma, gyors üsd be! – nyújtotta felém a papírt, ami már egy jó ideje a kezében volt, és kezdett meggyűrődni
Felálltam az ágyamról, kivettem a zsebemből a telefonomat, Jacqi lediktálta a számokat, és mielőtt meggondolhattam volna magamat egy bársonyos és mély hang szólalt meg.
– Igen?
–  Jónapot! Holly Calaprice vagyok, Edy Sherwooddal szeretnék beszélni.
– Én vagyok az.
Catrináék a telefonomhoz közel voltak, így ők is hallották amit mondott. Jacqiu a röhögését visszafojtva esett le az ágyról. Istenem, de égő! Jónapottal köszöntem neki, ráadásul azt hittem, az apukájával beszélek..
– Ohh.. Hátöö. Izé.. – próbáltam összeszedni magam, és mikor sikerült egy levegővétellel mondtam el amit akartam. Talán egy cseppet hadartam is – A művészeti iskola újságának az egyik szerkesztője vagyok, és szeretnék tőled egy interjút kérni.
– Ááá, értem. Carol tanárnő említette, hogy valaki felfog keresni. Holnap háromkor megfelel?
– Persze, az tökéletes lesz.
– Rendben Holly, akkor holnap találkozunk. Helló!
– Szia!
A sípszó után még mindig paradicsomot megszégyenítő színben pompázott az arcom. Ledőltem az ágyra és a párnába temettem a fejemet. Catrina és Jacqui majd megszakadtak a röhögéstől. Nagyon beégtem!

 * * *

Másnap korán felkeltem, összeírtam a kérdéseimet, és a tükörbe nézve próbálgattam a hangomat, hogy ne olyan hajszálvékonyan beszéljek élőben is, mint ahogy tegnap a telefonban.
Meglepett a fiú. Az a hang egyáltalán nem passzolt a múlthéten látott filmben szereplőéhez. Nem azé a vörös hajú, szeplős kissrácé volt.. Nagyon nem.
Reggel nem öltöztem át a pizsamámból, amiért anyu le is tolt ebédnél. Úgy három óra körül kinyitottam a szekrényem, és első ránézésre kiválasztottam egy szürke trikót, aminek a közepén egy fekete szív van, és egy fekete farmer rövidnadrágot. Kiegészítőket nem kerestem, nem akartam kiöltözni. Felvettem egy szürke táskát is, amiben eltudtam vinni a jegyzetfüzetemet, a tollamat, és a diktafonomat. Cipőnek egy fekete tornacipőt választottam.
Négy előtt hat perccel már a házukhoz vezető ösvényen jártam, és újra a telefonbeszélgetésünkön kezdtem rágódni. Az volt az első benyomása rólam, és én lebőgtem..
Rettentően kíváncsi vagyok, hogy ki tartozik a telefonban hallott hanghoz.
Nos, ez mindjárt kiderül,  – gondoltam – majd megnyomtam a csengőt. Lehetett hallani, ahogy a hang visszhangzik a házban, miközben az ajtó felpattant, és ott állt előttem Edy Sherwood.

Nagyot nyeltem, és hátráltam egy lépést. Lehetetlen, hogy ő lenne Edy. A gyereksztár akit én ismertem vörös hajjal, és szeplőkkel büszkélkedhetett, na meg legalább kettő fejjel alacsonyabb volt, mint az a fiú, aki előttem állt. A mosolya ismerős volt, de a haja vörös színe teljesen elmélyült, a szeplők szinte nyomtalanul eltűntek, és a vékonyka fiúból egy kisportolt magas srác lett.

– Holly?

Ismét nyeltem egy nagyot, majd kinyújtottam a kezemet. 

– Helló Edy!

– Kérlek Ednek hívj! Edyt Hollywoodban hagytam.

Persze, az Edy név már nem illett hozzá. Sokkal inkább valami férfiasabb névre volt szüksége, az y-t lehagyni okos döntés volt.

– Oh, hát rendben! Nos Ed.. Örülök, hogy ilyen gyorsan jöhettem.

– Egy nap több mint elég a felkészüléshez. – nevetett – Voltak idők, amikor a riporterek meg sem várták a válaszomat, már jött is a következő kérdés. Azt sem tudtam, hogy pontosan ki kérdezett.

– Ó! A híres emberek nehéz élete..

– Nem pontosan erre akartam célozni

– Hát persze

Én hülye.. Nem kellene felidegesítenem, legalább az interjú végéig nem.. Még csak az hiányzik, hogy megtagadja a beszélgetésünket..

Egy pillanatig méregettük egymást, majd Ed intett, hogy lépjek beljebb.
– Menjünk a nappaliba, ott nem fognak zavarni minket.
Futó pillantást vetettem a konyhára, miközben a nappali felé haladtunk. Mindenhol dobozok voltak, bár a bútorok látszólag már a helyükre kerültek. Mikor majdnem a nappaliban voltunk egy vörös hajú nő lépett ki a konyhából.
– Szia! Te biztosan az a lány vagy, aki az iskolaújságtól jött.
Nagyon kedves nőnek tűnt. Nem bírtam megállni, hogy ne mosolyogjak vissza rá.
– Holly Calaprice vagyok, és nagyon örülök, hogy megismerhetem Önt, Mrs Sherwood!
Ed anyja barátságosan intett, majd visszament a konyhába.
– Nem tudtam, hogy asztalnál akarsz-e ülni, vagy elég lesz-e egy szék, – magyarázta miközben a nappaliba léptünk – szóval itt minden együtt van. Láthattad, a többi helység még szalad.
Leültünk egymással szembe a dohányzóasztalnál lévő székekre, aztán levettem a táskám, elővettem belőle a jegyzetfüzetem, a tollam és a diktafonomat is, amit nagy zavaromban először a földre ejtettem, majd a dohányzóasztalra, ami nagy zajt csapott. Talpig elvörösödtem, alig mertem felnézni. Éreztem magamon a fiú pillantását, nyeltem egy nagyot, majd elnézést kérő arccal felnéztem. A gyanúm beigazolódott, végig engem nézett, nagy türelemmel az arcán.
– El.. elnézést! Ugye megengeded, hogy felvegyem a válaszaidat?
– Persze! Ha már ilyen nagy fáradsággal elővetted a diktafonod, szemét dolog lenne visszatetetnem veled.
Egyre vörösebb lettem, viszont ő teljes higgadtsággal ült előttem, bár tudtam, hogy milyen jót mulat a zavarodottságomon.
Jaj te lány! Szedd össze magad, ha így haladunk ebből nem lesz vezércikk. Elindítottam a hangfelvevőt, vettem egy nagy levegőt és belekezdtem.
– Miért költöztetek Rosedale-be?
– Apa miatt. Ugye miután abbahagyta a színészkedést, az iskolában tanult tudását használva kutató-vegyész volt egy cégnél, és felajánlottak neki itt egy jó munkát a kőolaj műveknél.
– És ez azt jelentette, hogy neked is jönnöd kellett. Nem bántott, hogy ott kell hagynod a színészi karriered?
Ed megrázta a fejét.
– Egyáltalán nem! Már amúgy sem forgattam másfél éve.
– Megkérdezhetem, hogy miért? – kérdeztem, és valóban kíváncsi voltam, hogy mivel magyarázza meg azt, hogy nem kellett többé Hollywoodnak.
– Amikor középiskolás lettem, úgy döntöttem fontosabb a tanulás, főleg ha jó főiskolába akarok menni. A színészkedés mellett nem jutott elég időm tanulni, és úgy gondoltam, ha így folytatom nem vesznek fel egyetemre.
Meglepett. Hitetlenkedve húztam fel a szemöldökömet.
– Azt akarod mondani, hogy ennyi Hollywoodban töltött év után egyetemista akarsz lenni?
Ed meglepődött és láthatóan megütközött a kérdés mögött lapuló gúny miatt. Megijedtem, és majdnem szidni kezdtem magamat a gondolataimban, de rájöttem, hogy valahogy ki kell zökkentenem, ha nem akarok egy olyan interjút írni, amiket én is undorral szoktam olvasni.
Ed nem tudott mit kezdeni ezekkel az egymásra dobált kérdésekkel, úgyhogy visszatértem a jegyzetfüzetemben leírt dolgokhoz.
– Milyen idős korodban kezdtél el filmekben szerepelni?
– Hat hónapos koromban. Anyukám modell volt, így tudta, hogy hova kell vinnie, jó ismeretsége volt.
– Értem. És kitől kaptad az Edy nevet? Úgy hallottam, hogy az igazi nevedet nem is lehet Edynek, vagy Ednek becézni.
Felnevetett
– Egy filmes zseni adta. Arrafelé rengeteg zseni mászkál. Tudod, az első szereplésemben Edy voltam, és az emberek így emlegettek.
– És nem zavart a te korodban, hogy Edyként járj-kelj a világban?
– Mostanában Ednek hívnak.
– És mi az igazi neved?
Ed kissé elpirult.
– Collin. – ezt felírtam a jegyzetfüzetembe. Igaz, hogy a hangrögzítőn is rajta lesz, de jobb, ha tudom mi a lényeg.
Tetszett a név csengése, annak ellenére is, hogy Ednek szemmel láthatóan valami szégyellnivaló volt benne.
– Szép név. – mondtam, miközben írtam a füzetbe. Ed hitetlenkedve nézett rám, úgyhogy abbahagytam az írást és rámosolyogtam – De tényleg. Olyan komoly, és.. és olyan férfias. "Collin" – ejtettem ki hangosan – Ahogy kimondom elsőre egy jóképű férfi képe ugrik be.
Legnagyobb meglepetésemre nem röhögött ki.
– Köszönöm. – felelte halkan, még mindig elpirulva. Nevetve megrázta a fejét, majd újra zökkenőmentesen kezdett beszélni – Lehet, hogy el kellene kezdenem használni.
– Elnézést – tiltakoztam nevetve – de ezzel már elkéstél. A suliban Edy Sherwoodnként emlegetnek. Az Edre még talán rábírod szoktatni őket, de ennél többre ne számíts.
– Igazad lehet. Életem hátralévő részében csak kevesen fogják tudni, hogy mi is az én igazi becses nevem – nagyot sóhajtott, majd mosolyogva hozzátette – Talán csak azok, akik igazán közel állnak hozzám.
Kihúztam magam a székemben, majd remegni kezdett a kezemben a toll. A szoba valamiféle várakozással telt meg. Ma sokadjára nyeltem nagyot, és ismét belemerültem a füzetembe.
– Elég hosszú listát állítottam össze, ha nem bánod, akkor végigfutunk rajta.
– Nyugodtan.
Az elkövetkező harminc percben a karrierjéről kérdeztem, a filmekben való szerepléseiről, és hasonló dolgoktól. Közben pár történetet is elmesélt, amik erőteljesen megemelik majd a cikkem színvonalát. Már épp indulni akartam, amikor kibukott belőlem egy kérdés
– Mikor nőttél meg?
Ed zavartan nézett rám.
– Tessék? – abban reménykedtem, hogy elsüllyedek a fotelben, vagy egyszerűen elnyel a föld. Mivel ez nem történt meg válaszolnom kellett neki.
– Szóval.. Ömm.. Izé.. A múlthéten láttam egy filmedet, amiben olyan alacsony, és esetlen voltál.– dadogtam –
Ed hangosan nevett, amit nehezen bírt abbahagyni. Mikor megszólalt még meg-meg akadt a hangja, és ha jól láttam a nevetéstől könnyfátyol jelent meg a szemein.
– Biztosan azt láttad, amit nemrég kezdtek játszani a mozikban. A Hajnalt. – nyögte ki végül, ahogy sikerült abbahagynia a nevetést – Kíváncsi voltam, hogy hogyan reagálnak majd az itteniek, ha meglátják milyen is vagyok a "valóságban". Azt a filmet két éve forgattuk, akkor még csak 15voltam. sőt, a film elején még csak 14. Forgatás közben volt a születésnapom. Hogy válaszoljak a kérdésedre, az orvos szerint a fiúknál gyakran előfordul az ilyesmi. Amikor befejeztem az általánost egy 14éves kis taknyos voltam, novemberre viszont egy nyakigláb 15éves lett belőlem.
– Novemberre? Novemberben születtél?
– Igen. November 20-án. Egy napon a déditatámmal.
– Egy napon a déditatáddal, és a bátyámmal.
– Viccelsz? Ki a bátyád?
–  Jason Calaprice. Egy osztályba jár veled.
– Á, Jay! Rendes srác.
– Amúgy.. Idősebbnek nézel ki tizenhétnél. Ez összefüggésben lehet azzal, hogy Hollywoodban nőttél fel.
– Nem Hollywoodban nőttem fel, ott csak a filmezések idején voltam. Egy Hollywoodhoz közeli kisvárosban éltünk. És mint már említettem, másfél éve nem filmeztem.
– Ez szörnyű! – mondtam együtt érző hangon – egy lecsúszott tizenhat éves..
Ed a szemét kigúvasztva nézett rám. Minden mimika nélkül annyit mondott:
– Már tizenhét vagyok. Most novemberben töltöttem be.
– Értem.
Már megbántam ezt a kijelentésem. Az arca meg volt merevedve, és sokkal tartózkodóbb volt, mint előtte. Igaz, már így is több információ volt a birtokomban, mint amire szükségem volt, de egyáltalán nem így akartam befejezni a beszélgetésünket. Az utolsó esélyt megragadva feltettem egy kibúvó kérdést, több-kevés sikerrel.
– Jay mesélte, hogy milyen jól kosarazol. Nem szeretnél bekerülni a kosárcsapatba?
– Egyenlőre a tanulásra koncentrálok.
Kikapcsoltam az asztalon lévő diktafont, majd a füzetemmel és a tollammal együtt a táskámba raktam. Felálltam a székből, majd az ajtó felé nézve annyit mondtam:
– Nos, szerintem végeztünk.
Elindultam az ajtóhoz. Ed előttem lépkedett és egy hirtelen mozdulattal kinyitotta a bejárati ajtót.
– Köszönöm, hogy eljöttél Holly!
Kedvesen köszönt, de nem nyújtott kezdet úgy, mint amikor megérkeztem, és nem mosolygott, mint amikor először meglátott. Távolságtartó volt.
– Én köszönöm a lehetőséget!
Mire feleszmélhettem már a ház előtt álltam. Zavarom haraggá változott, és az interjúalanyomat kezdtem szidni. Ennyire rideg legyen valaki azért, mert egy ártatlan kis megjegyzést tettem! Istenem, nem lehet véleményem? Igenis egy lecsúszott sztár, és én nem tehetek arról, hogy Hollywood kidobta.
Gyűlöllek Collin Sherwood, gyűlöllek!