2. rész

 Sziasztok! Kicsit késtem, de remélem kárpótlás lesz, hogy nem egy rövid rész.. 
Ed (Collin) képekben Steven R. Mcqueen lesz, de ne keverjétek össze Jeremy Gilberttel.. Ő Nem az a vámpírnaplós srác..
Jó olvasást!

Négy óra előtt pár perccel csengettek. Mivel tudtam, hogy Catrináék azok, így nem siettem az ajtónyitással. Átcseréltem a felsőm egy laza pólóra, és utána indultam beengedni őket.
Jay elment edzeni a kosárcsapattal, és megszokásból bezárta az ajtót. Én ezt nem tudtam, így meg is voltam lepődve, hogy miért csengetnek a csajok, hiszen már nem egyszer voltak a házunkban, nyugodtan bejöhetnek engedély nélkül is. Ez volt a fő oka annak, hogy lassan mentem eléjük. Catrináék ezt nem tudták, úgyhogy majdnem elmentek, mert azt hitték, hogy nem vagyunk itthon..
Még egy ok amiért nem jó az, ha az embernek bátyja van. Közbejönnek az ember terveibe, és akkor fuccsba van vágva az egész. A nappaliba érve már hallottam Jacqui kiabálását, és mivel észrevette ahogy a lépcsőn lejöttem, még hangosabban mondta, hogy toljam gyorsabban a hátsó fertályomat.. Bolond.
Miután bocsánatot kértem és letisztáztuk a helyzetet felmentünk az emeletre,  – azon belül a szobámba – és felvázoltam nekik a helyzetemet.
– Nem fogjátok elhinni, hogy kit kell meginterjúvolnom! Egy beképzelt, felfuvalkodott hólyagot! – mondtam hisztisen, majd háttal rádőltem az ágyamra – Gondolkoztam rajta, hogy nem fogadom el, de ez a nagy lehetőségem. Szemétség, hogy pont ő lesz a feltörésem megindítója.
Mindkettőjükből kitört a nevetés.
– Várj, ne áruld el, hogy ki! Majd mi kitaláljuk! – kezdte Catrina – A focicsapat valamelyik oszlopos tagja?
Némán megráztam a fejemet
– A végzősök legmenőbb fiúját?
– Még annál is beképzeltebb. Edy Sherwood. gondolom ismeritek a tagot.
– Edy Sherwooddal? – hitetlenkedett Jacqui – AZZAL a bizonyos Edy Sherwoodal?
– Eltaláltad. Elköltöztek Hollywoodból, mert kidobta a színészipar. A mi kisvárosunkat érte a megtiszteltetés.. Bizony Rosedale-ba költöztek. És ha nem lenne elég ennyi, a mi sulinkba iratkozott be.
– És mi erről nem tudtunk! – kapkodott levegő után Jacqiu – Hogy történhetett meg egyáltalán?! Azt hittem, hogy mi hárman mindenről tudunk, ami a suliban történik! – nevetett
– Azt hiszem eddig eltitkolták, míg meg nem érkezett. Tegnap volt az első napja.Viszont már itt van, és szeretnének tőle egy interjút. Ez a megtiszteltetést pedig engem illet, mivel a közelünkben lakik. Mondjuk hülye egy felfogás az egész.. Még Sady – a lányok legnagyobb ellensége, a 11es plázacica – is beajánlkozott, mikor megtudta, hogy milyen megbízást kaptam. Nagyon ideges lett!
– A közeletekben? Hol?
Előkerestem a papírt az asztalomon lévő táskámból, és odanyújtottam nekik. Mindketten nyúltak érte. Pff, micsoda felhajtás...
– Dehát ebben az utcában lakik! –mondta Catrina meglepődve
– Öt háznyira tőlünk. Micsoda megtiszteltetés! – grimaszoltam
– Megtiszteltetés hát! Különben meg mit vágsz pofákat? Ennél fantasztikusabb dolog az életben nem történhet velünk! – időközben elindult az ablakomhoz, és azzal próbálkozott, hogy megkeresi a házukat. Mivel az négy ház volt közöttünk nem látott el addig. Csalódottan jött vissza közénk. Leült mellém az ágyra, és tovább magyarázott  – Gondolj bele, beszélgetni fogsz Edy Sherwooddal! – mondta kísértetiesen eltorzított hanggal, mintha egy bűvésztrükköt mutatna be
Catrina felé fordultam. Azt reméltem, hogy tőle nagyobb megértést kapok. Sajnos ő is legalább annyira el volt ragadtatva, mint Jacqiu.
– Jaj, Holly! Nagyon klassz a srác. Emlékszem, hogy nemrég néztünk a moziban egy filmet amiben játszott, és..
– Az a film már több éve készült! Nem hiszem, hogy ugyanolyan klassz maradt. Carol tanárnő azt mondta, hogy már 17éves.
– 17?! – kiáltott fel Jacqui – Csodálatos, pont megfelelő korban van!
– Megfelelő korban mihez? – húztam fel a szemöldökömet – Komolyan azt hiszitek, hogy ez a fiúcska, ez a bizonyos Sherwood növendék észre fog minket venni? Még egy pillantását sem fogja pazarolni se rám, se rátok! Az apja is színész volt, az anyukája modell, biztosan hatalmas bulikba került be már egészen fiatal korában. Bármilyen lányt megkaphatott, az is lehet, hogy idősebb nőkkel is enyelgett!
– Idefigyelj Holly! – hördült rám Catrina – Még nem is találkoztál vele. Arra nem gondolsz, hogy nem olyan, mint azok a hírességek, akikről az újságban olvashatsz? Az is meglehet, hogy egészen más, mint amire számítasz!
Tudtam, hogy bunkó dolog így beszélni valakiről, főleg ha nem is ismerem. De mindenki elájul érte, és annyira tipikus a reakciójuk, hogy már-már undorodtam a legjobb barátnőimtől.
– Oké. Lehet, hogy egy kicsit eltúloztam a dolgot. Viszont le merném fogadni, hogy közelebb járok az igazsághoz, mint ti.
– Nos, ezt azonnal tisztázhatjuk is, amint kész vagy az interjúval. Akár kezdhetjük most is! Mit szólnátok, ha tennénk egy kerülőt feléjük, mielőtt hazamennénk? – próbálkozott Jacqui
– Az teljességgel lehetetlen! – tiltakoztam – Először telefonon kérnem kell tőle egy időpontot, hogy elmehessek hozzájuk. Nem állíthatok be azzal, hogy megakarom interjúvolni! Fel kell hívnom, mondd valami időpontot, így időközben felkészülhet a kérdéseimre is.
– Akkor hajrá, hol a telefonod? Itt van a cetlin a száma, gyors üsd be! – nyújtotta felém a papírt, ami már egy jó ideje a kezében volt, és kezdett meggyűrődni
Felálltam az ágyamról, kivettem a zsebemből a telefonomat, Jacqi lediktálta a számokat, és mielőtt meggondolhattam volna magamat egy bársonyos és mély hang szólalt meg.
– Igen?
–  Jónapot! Holly Calaprice vagyok, Edy Sherwooddal szeretnék beszélni.
– Én vagyok az.
Catrináék a telefonomhoz közel voltak, így ők is hallották amit mondott. Jacqiu a röhögését visszafojtva esett le az ágyról. Istenem, de égő! Jónapottal köszöntem neki, ráadásul azt hittem, az apukájával beszélek..
– Ohh.. Hátöö. Izé.. – próbáltam összeszedni magam, és mikor sikerült egy levegővétellel mondtam el amit akartam. Talán egy cseppet hadartam is – A művészeti iskola újságának az egyik szerkesztője vagyok, és szeretnék tőled egy interjút kérni.
– Ááá, értem. Carol tanárnő említette, hogy valaki felfog keresni. Holnap háromkor megfelel?
– Persze, az tökéletes lesz.
– Rendben Holly, akkor holnap találkozunk. Helló!
– Szia!
A sípszó után még mindig paradicsomot megszégyenítő színben pompázott az arcom. Ledőltem az ágyra és a párnába temettem a fejemet. Catrina és Jacqui majd megszakadtak a röhögéstől. Nagyon beégtem!

 * * *

Másnap korán felkeltem, összeírtam a kérdéseimet, és a tükörbe nézve próbálgattam a hangomat, hogy ne olyan hajszálvékonyan beszéljek élőben is, mint ahogy tegnap a telefonban.
Meglepett a fiú. Az a hang egyáltalán nem passzolt a múlthéten látott filmben szereplőéhez. Nem azé a vörös hajú, szeplős kissrácé volt.. Nagyon nem.
Reggel nem öltöztem át a pizsamámból, amiért anyu le is tolt ebédnél. Úgy három óra körül kinyitottam a szekrényem, és első ránézésre kiválasztottam egy szürke trikót, aminek a közepén egy fekete szív van, és egy fekete farmer rövidnadrágot. Kiegészítőket nem kerestem, nem akartam kiöltözni. Felvettem egy szürke táskát is, amiben eltudtam vinni a jegyzetfüzetemet, a tollamat, és a diktafonomat. Cipőnek egy fekete tornacipőt választottam.
Négy előtt hat perccel már a házukhoz vezető ösvényen jártam, és újra a telefonbeszélgetésünkön kezdtem rágódni. Az volt az első benyomása rólam, és én lebőgtem..
Rettentően kíváncsi vagyok, hogy ki tartozik a telefonban hallott hanghoz.
Nos, ez mindjárt kiderül,  – gondoltam – majd megnyomtam a csengőt. Lehetett hallani, ahogy a hang visszhangzik a házban, miközben az ajtó felpattant, és ott állt előttem Edy Sherwood.

Nagyot nyeltem, és hátráltam egy lépést. Lehetetlen, hogy ő lenne Edy. A gyereksztár akit én ismertem vörös hajjal, és szeplőkkel büszkélkedhetett, na meg legalább kettő fejjel alacsonyabb volt, mint az a fiú, aki előttem állt. A mosolya ismerős volt, de a haja vörös színe teljesen elmélyült, a szeplők szinte nyomtalanul eltűntek, és a vékonyka fiúból egy kisportolt magas srác lett.

– Holly?

Ismét nyeltem egy nagyot, majd kinyújtottam a kezemet. 

– Helló Edy!

– Kérlek Ednek hívj! Edyt Hollywoodban hagytam.

Persze, az Edy név már nem illett hozzá. Sokkal inkább valami férfiasabb névre volt szüksége, az y-t lehagyni okos döntés volt.

– Oh, hát rendben! Nos Ed.. Örülök, hogy ilyen gyorsan jöhettem.

– Egy nap több mint elég a felkészüléshez. – nevetett – Voltak idők, amikor a riporterek meg sem várták a válaszomat, már jött is a következő kérdés. Azt sem tudtam, hogy pontosan ki kérdezett.

– Ó! A híres emberek nehéz élete..

– Nem pontosan erre akartam célozni

– Hát persze

Én hülye.. Nem kellene felidegesítenem, legalább az interjú végéig nem.. Még csak az hiányzik, hogy megtagadja a beszélgetésünket..

Egy pillanatig méregettük egymást, majd Ed intett, hogy lépjek beljebb.
– Menjünk a nappaliba, ott nem fognak zavarni minket.
Futó pillantást vetettem a konyhára, miközben a nappali felé haladtunk. Mindenhol dobozok voltak, bár a bútorok látszólag már a helyükre kerültek. Mikor majdnem a nappaliban voltunk egy vörös hajú nő lépett ki a konyhából.
– Szia! Te biztosan az a lány vagy, aki az iskolaújságtól jött.
Nagyon kedves nőnek tűnt. Nem bírtam megállni, hogy ne mosolyogjak vissza rá.
– Holly Calaprice vagyok, és nagyon örülök, hogy megismerhetem Önt, Mrs Sherwood!
Ed anyja barátságosan intett, majd visszament a konyhába.
– Nem tudtam, hogy asztalnál akarsz-e ülni, vagy elég lesz-e egy szék, – magyarázta miközben a nappaliba léptünk – szóval itt minden együtt van. Láthattad, a többi helység még szalad.
Leültünk egymással szembe a dohányzóasztalnál lévő székekre, aztán levettem a táskám, elővettem belőle a jegyzetfüzetem, a tollam és a diktafonomat is, amit nagy zavaromban először a földre ejtettem, majd a dohányzóasztalra, ami nagy zajt csapott. Talpig elvörösödtem, alig mertem felnézni. Éreztem magamon a fiú pillantását, nyeltem egy nagyot, majd elnézést kérő arccal felnéztem. A gyanúm beigazolódott, végig engem nézett, nagy türelemmel az arcán.
– El.. elnézést! Ugye megengeded, hogy felvegyem a válaszaidat?
– Persze! Ha már ilyen nagy fáradsággal elővetted a diktafonod, szemét dolog lenne visszatetetnem veled.
Egyre vörösebb lettem, viszont ő teljes higgadtsággal ült előttem, bár tudtam, hogy milyen jót mulat a zavarodottságomon.
Jaj te lány! Szedd össze magad, ha így haladunk ebből nem lesz vezércikk. Elindítottam a hangfelvevőt, vettem egy nagy levegőt és belekezdtem.
– Miért költöztetek Rosedale-be?
– Apa miatt. Ugye miután abbahagyta a színészkedést, az iskolában tanult tudását használva kutató-vegyész volt egy cégnél, és felajánlottak neki itt egy jó munkát a kőolaj műveknél.
– És ez azt jelentette, hogy neked is jönnöd kellett. Nem bántott, hogy ott kell hagynod a színészi karriered?
Ed megrázta a fejét.
– Egyáltalán nem! Már amúgy sem forgattam másfél éve.
– Megkérdezhetem, hogy miért? – kérdeztem, és valóban kíváncsi voltam, hogy mivel magyarázza meg azt, hogy nem kellett többé Hollywoodnak.
– Amikor középiskolás lettem, úgy döntöttem fontosabb a tanulás, főleg ha jó főiskolába akarok menni. A színészkedés mellett nem jutott elég időm tanulni, és úgy gondoltam, ha így folytatom nem vesznek fel egyetemre.
Meglepett. Hitetlenkedve húztam fel a szemöldökömet.
– Azt akarod mondani, hogy ennyi Hollywoodban töltött év után egyetemista akarsz lenni?
Ed meglepődött és láthatóan megütközött a kérdés mögött lapuló gúny miatt. Megijedtem, és majdnem szidni kezdtem magamat a gondolataimban, de rájöttem, hogy valahogy ki kell zökkentenem, ha nem akarok egy olyan interjút írni, amiket én is undorral szoktam olvasni.
Ed nem tudott mit kezdeni ezekkel az egymásra dobált kérdésekkel, úgyhogy visszatértem a jegyzetfüzetemben leírt dolgokhoz.
– Milyen idős korodban kezdtél el filmekben szerepelni?
– Hat hónapos koromban. Anyukám modell volt, így tudta, hogy hova kell vinnie, jó ismeretsége volt.
– Értem. És kitől kaptad az Edy nevet? Úgy hallottam, hogy az igazi nevedet nem is lehet Edynek, vagy Ednek becézni.
Felnevetett
– Egy filmes zseni adta. Arrafelé rengeteg zseni mászkál. Tudod, az első szereplésemben Edy voltam, és az emberek így emlegettek.
– És nem zavart a te korodban, hogy Edyként járj-kelj a világban?
– Mostanában Ednek hívnak.
– És mi az igazi neved?
Ed kissé elpirult.
– Collin. – ezt felírtam a jegyzetfüzetembe. Igaz, hogy a hangrögzítőn is rajta lesz, de jobb, ha tudom mi a lényeg.
Tetszett a név csengése, annak ellenére is, hogy Ednek szemmel láthatóan valami szégyellnivaló volt benne.
– Szép név. – mondtam, miközben írtam a füzetbe. Ed hitetlenkedve nézett rám, úgyhogy abbahagytam az írást és rámosolyogtam – De tényleg. Olyan komoly, és.. és olyan férfias. "Collin" – ejtettem ki hangosan – Ahogy kimondom elsőre egy jóképű férfi képe ugrik be.
Legnagyobb meglepetésemre nem röhögött ki.
– Köszönöm. – felelte halkan, még mindig elpirulva. Nevetve megrázta a fejét, majd újra zökkenőmentesen kezdett beszélni – Lehet, hogy el kellene kezdenem használni.
– Elnézést – tiltakoztam nevetve – de ezzel már elkéstél. A suliban Edy Sherwoodnként emlegetnek. Az Edre még talán rábírod szoktatni őket, de ennél többre ne számíts.
– Igazad lehet. Életem hátralévő részében csak kevesen fogják tudni, hogy mi is az én igazi becses nevem – nagyot sóhajtott, majd mosolyogva hozzátette – Talán csak azok, akik igazán közel állnak hozzám.
Kihúztam magam a székemben, majd remegni kezdett a kezemben a toll. A szoba valamiféle várakozással telt meg. Ma sokadjára nyeltem nagyot, és ismét belemerültem a füzetembe.
– Elég hosszú listát állítottam össze, ha nem bánod, akkor végigfutunk rajta.
– Nyugodtan.
Az elkövetkező harminc percben a karrierjéről kérdeztem, a filmekben való szerepléseiről, és hasonló dolgoktól. Közben pár történetet is elmesélt, amik erőteljesen megemelik majd a cikkem színvonalát. Már épp indulni akartam, amikor kibukott belőlem egy kérdés
– Mikor nőttél meg?
Ed zavartan nézett rám.
– Tessék? – abban reménykedtem, hogy elsüllyedek a fotelben, vagy egyszerűen elnyel a föld. Mivel ez nem történt meg válaszolnom kellett neki.
– Szóval.. Ömm.. Izé.. A múlthéten láttam egy filmedet, amiben olyan alacsony, és esetlen voltál.– dadogtam –
Ed hangosan nevett, amit nehezen bírt abbahagyni. Mikor megszólalt még meg-meg akadt a hangja, és ha jól láttam a nevetéstől könnyfátyol jelent meg a szemein.
– Biztosan azt láttad, amit nemrég kezdtek játszani a mozikban. A Hajnalt. – nyögte ki végül, ahogy sikerült abbahagynia a nevetést – Kíváncsi voltam, hogy hogyan reagálnak majd az itteniek, ha meglátják milyen is vagyok a "valóságban". Azt a filmet két éve forgattuk, akkor még csak 15voltam. sőt, a film elején még csak 14. Forgatás közben volt a születésnapom. Hogy válaszoljak a kérdésedre, az orvos szerint a fiúknál gyakran előfordul az ilyesmi. Amikor befejeztem az általánost egy 14éves kis taknyos voltam, novemberre viszont egy nyakigláb 15éves lett belőlem.
– Novemberre? Novemberben születtél?
– Igen. November 20-án. Egy napon a déditatámmal.
– Egy napon a déditatáddal, és a bátyámmal.
– Viccelsz? Ki a bátyád?
–  Jason Calaprice. Egy osztályba jár veled.
– Á, Jay! Rendes srác.
– Amúgy.. Idősebbnek nézel ki tizenhétnél. Ez összefüggésben lehet azzal, hogy Hollywoodban nőttél fel.
– Nem Hollywoodban nőttem fel, ott csak a filmezések idején voltam. Egy Hollywoodhoz közeli kisvárosban éltünk. És mint már említettem, másfél éve nem filmeztem.
– Ez szörnyű! – mondtam együtt érző hangon – egy lecsúszott tizenhat éves..
Ed a szemét kigúvasztva nézett rám. Minden mimika nélkül annyit mondott:
– Már tizenhét vagyok. Most novemberben töltöttem be.
– Értem.
Már megbántam ezt a kijelentésem. Az arca meg volt merevedve, és sokkal tartózkodóbb volt, mint előtte. Igaz, már így is több információ volt a birtokomban, mint amire szükségem volt, de egyáltalán nem így akartam befejezni a beszélgetésünket. Az utolsó esélyt megragadva feltettem egy kibúvó kérdést, több-kevés sikerrel.
– Jay mesélte, hogy milyen jól kosarazol. Nem szeretnél bekerülni a kosárcsapatba?
– Egyenlőre a tanulásra koncentrálok.
Kikapcsoltam az asztalon lévő diktafont, majd a füzetemmel és a tollammal együtt a táskámba raktam. Felálltam a székből, majd az ajtó felé nézve annyit mondtam:
– Nos, szerintem végeztünk.
Elindultam az ajtóhoz. Ed előttem lépkedett és egy hirtelen mozdulattal kinyitotta a bejárati ajtót.
– Köszönöm, hogy eljöttél Holly!
Kedvesen köszönt, de nem nyújtott kezdet úgy, mint amikor megérkeztem, és nem mosolygott, mint amikor először meglátott. Távolságtartó volt.
– Én köszönöm a lehetőséget!
Mire feleszmélhettem már a ház előtt álltam. Zavarom haraggá változott, és az interjúalanyomat kezdtem szidni. Ennyire rideg legyen valaki azért, mert egy ártatlan kis megjegyzést tettem! Istenem, nem lehet véleményem? Igenis egy lecsúszott sztár, és én nem tehetek arról, hogy Hollywood kidobta.
Gyűlöllek Collin Sherwood, gyűlöllek!

1. rész

 Sziasztok! (: Sokára sikerült megírnom az első részt, ennek oka, hogy a blogterv sem öt perc, és itt volt a szünet is, de az idő mégiscsak kevés lett.. Nehéz dolgom volt, mert teljesen mást szeretnék mutatni, mint a Pearl-Lacustrine my life-ban, maga a nézőpont is más, most a főszereplő mesél, nem egy kívülálló E/3-ban, és folyton úgy akartam írni, hogy "és akkor Holly azt mondta, és akkor Holly így, Holly úgy", de NEM! :D Úgy volt, hogy ma már nem is rakom ki a részt, de megígértem, szóval így éjfél előtt fél órával sikerült megírnom az utolsó sorokat is, viszont képkeresésre már nem volt erőm.. Kicsit szájbarágós a szereplők háttere, ez így is lesz egy darabig, inkább leírom többször a történetben, minthogy csináljak egy szereplők jellemzése részt. Azt úgyis elfelejtenétek, így talán nem. Remélem lesz nézettsége a blognak, és kommenteket se felejtetek el írni. (:♥
Jó olvasást!

Gyűlölöm a pénteki napokat.. Ilyenkor föci az utolsó óránk, és Pechvogel tanárnő mindig bent tart minket szünetben, mert nem tudja befejezni az anyagot. Nem értem miért kell büntetnie az osztályt, mi nem tehetünk arról, hogy egy-két embert nem tud fegyelmezni.
Ma is így volt. Az osztályunk bohóca Adam szokás szerint nem bírt magával, a terem másik felén ülő Henryvel dobálták egymást radírdarabkákkal. Pechvogel tanárnő bármikor elkezdett magyarázni, ők újra rákezdtek a csatára, így az egész szünetben bent kellett maradnia az osztálynak. Persze ez senkinek sem volt nagy büntetés, engem és Catrinát leszámítva.
Mi tagjai vagyunk az iskolaújság szerkesztőségének, és minden pénteken gyűlésünk van a hetedik órában. Catrina az egyik legjobb barátnőm, és ez az első év, hogy jelentkezhettünk a szerkesztőségbe, szerencsére be is vettek minket. Engem mint újságírót, őt mint illusztrátort. Büszkék vagyunk a munkánkra, csak kevés kilencedikest fogadnak maguk közé, ezért mindent megteszünk, hogy lássák komolyan vesszük a munkánkat. Sajnos ez legtöbbször nem sikerül, pontosan az ilyen földrajzórák miatt. Carol tanárnő – az újságért felelős tanár – nagyon szigorú, általában szidást kapunk tőle, amiért késünk.
Mikor végre kiengedtek minket a teremből,  rohanva mentem a lépcső irányába és kettesével szeltem a fokokat, hogy gyorsabban felérjünk a harmadik emeleten lévő szerkesztőségi szobába. Catrina valahol a hátam mögött volt, és lépést próbált tartani velem. Ahogy kinyitottam az ajtót felnéztem az órára, ami épp akkor lépett a kettes számra. Pontosan érkeztünk.
Cat a terem végébe ment kettő idősebb lányhoz, – Vickyhez és Zoehoz – akik szintén illusztrátorok. Nem tudtam, hogy ma mi dolgom lesz, ezért leraktam a táskám az asztalomhoz, és vártam, hogy valaki megszólítson.
Mivel erre percek múlva sem került sor, a falon lévő cikkeket olvasgattam. Az én írásom még egyszer sem került oda, de nagyon szeretném, ha végre ez az álmom is beteljesüljön.
 Nekem nem szoktak nagy feladatokat adni, azokat mindig Sady, a 11/A plázacicája kapja. De nem tudok mit tenni, be kell érnem azzal amit kapok, így szépen fejlődhetek, és mire végzős leszek már az újság főszerkesztőjévé válhatok. Ebben az évben semmi esélyem sem volt a nagy feltörésre, a múlt hónapban például csak egy cikket írhattam, azt is az újság végére tették.. A papírtányérok pazarlásáról szólt. Fontos téma, mivel minden ember érdeke a környezetvédelem, és mi ÖKO iskola vagyunk, de bármennyire is igyekeztem az írással nem lett annyira izgalmas, hogy felkerüljön a falra, és még azt sem érdemeltem ki, hogy bármelyik tanuló végigolvassa..
Miközben ezen rágódtam Carol tanárnő megérkezett, de nem foglalkoztam vele, hiszen több felettem járó tanuló is volt a teremben, akikkel a tanárnő szívesebben szokott beszélgetni.. Meglepődtem, és kissé meg is ijedtem, amikor a hátam mögé állt, és megfogta a vállam.
– Valami gond van, édesem? – kérdezte mosolyogva – Zavartnak tűnsz.
– Nem, nincs gond, csak kissé elmerültem a cikkekben. 
– Tudod, egy remek kis témára bukkantunk, és arra gondoltam neked lenne a legjobb odaadni. LOUIS! – szólt oda az újság főszerkesztőjének – Idejönnél? Be kellene avatni Hollyt a cikk részleteibe.
Louis kényelmes sétában jött hozzánk, amin jót szórakoztam. Carol tanárnő szava szent, a legtöbben tartanak tőle az újságnál, és ha bárkit magához hív, az rohanva teljesítik a kérését. Mire hozzánk ért előkaptam a jegyzetfüzetem a tollammal együtt. Hirtelen hatalmas izgatottság kapott el. Hát eljönne az én pillanatom? Még egyszer sem szántak nekem külön témát, én csak azokat kapom meg, amiket senki sem akar elvállalni. Türelmetlenül forgattam a tollam, és várakozó pillantással néztem Louisra, majd Carol tanárnőre.
– Találkoztál már Ed Sherwooddal? – kérdezte Louis
– Ed Sherwooddal? – egy pillanatra elgondolkoztam. Még egyszer sem hallottam ezt a nevet – Szerintem nem.. Hozzánk jár?
– Új tanuló. – magyarázta Carol néni – Tegnap volt az első napja itt a művészetiben, és szeretnénk, ha készítenél vele egy interjút.
Értetlenül meredtem rájuk.. Minek interjút készíteni egy tanulóval? Ugyanolyan, mint a többi, csak később érkezett.
– Mi különleges van abban a fiúban?
Louis halkan nevetett. Egyre érthetetlenebb lett a helyzet.
– Azt hiszem, nem vagy nagy filmguru. Edy Sherwood – magyarázta Louis türelmesem – Egy filmszínész.
Hát persze! Ő az a srác, aki abban a régi valóság showban szerepelt. Több filmben is szerepelt, már egészen kisgyerek kora óta. Elég híres, sőt, talán Edy Sherwood a világ egyik legjobb gyerekszínésze, nemrég láttam is tőle egy filmet. Alacsony, törékeny, vékony kisfiú. Vörös volt a haja, az arca tele volt szeplőkkel.
– Azt akarod mondani, hogy Edy Sherwood a mi művészetinkbe jár? – Kérdeztem hitetlenkedve. Egy filmsztár pont egy Rosedale nevű kisvárost fog választani lakhelyeként?!
– És különben is, nem túl fiatal még ahhoz, hogy középiskolába járjon?
Most nem csak Louis, hanem Carol tanárnő is nevetni kezdett.
– A filmek becsapósak, Ed már 17éves.
– De én..  Én nemrég láttam egy filmben, és nem nézett ki többnek tizenháromnál.
– A sminkesek pár évet le tudnak hazudtolni az emberekről. Na és több év is eltelik, mire a mozikba kerülnek a vágott verziók. Valószínűleg egy régen felvett szereplését láthattad.
– Vállalod, Holly? – vágott közbe Louis – Elsősorban azért rád gondoltunk, mert Ed a közeletekben lakik. Viszont ha úgy érzed túl nagy falat neked, akkor...
– Miért ne vállalnám el? – hamar lecsaptam a lehetőségre, mielőtt még meggondolják magukat és egy idősebb diáknak adják a feladatot  – Megcsinálom.
– Ezúttal nem egy megszokott celeb-interjút szeretnénk olvasni.– folytatta Carol tanárnő – Ezért választottunk olyan tanulót, aki a közelében él. Figyeld meg a szokásait, ismerd meg a szüleit, nézd meg kivel barátkozik, tudd meg mit csinál a szabadidejében.. Próbáld megtudni, miért hagyta el Hollywoodot, és derítsd ki milyen érzés itt lennie Rosedale-ban.
– Már jelentkezett a színjátszó szakkörbe és az énekkarba is, – vágott közbe Louis – bár ebben az utolsóban nem vagyunk biztosak.
– Úgy látszik nem szakított végleg a szórakoztatóiparral.. – húztam fel a szemöldökömet – Hiába, aki egyszer ripacs volt, az ripacs is marad.
A tanárnő és Louis rosszallóan néztek rám.
– Holly Calaprice! – mondta ki a teljes nevemet Carol néni, mintha ezzel is a mondandója keménységét akarná növelni – Egy jó riporter sohasem megy előítéletekkel a riportalanyához. Mellesleg már beszéltem a fiúval, egyáltalán nem beképzelt. Kifejezetten kedvesnek találtam. –kacsintott, majd továbbment a következő diákhoz, ezzel is jelezve, hogy lezárta a témát. Mikor már majdnem odaért egy végzős lányhoz visszafordult és szólt Louisnak, hogy diktálja le Ed Sherwood címét és telefonszámát.
A cím diktálása után még kaptam pár tanácsot a főszerkesztőtől Louis személyében, úgyhogy lelkesen jegyzeteltem. Észre sem vettem, hogy mikor került a közelünkbe a szerkesztőség nyálkája, a mi édes – nem kicsit kényes – Sady Fryman-unk. Louis mellett állt, és fel akart idegesíteni.
– Jaj Holly! Ha mész a raktárba, akkor nekem is szükségem lenne egy-két dologra.. – fordult felém undok mosollyal – Ha vársz egy percet én is hozom a listámat.
Azonnal megéreztem a gúnyt a szavai mögött. Hogy lehet valaki ilyen? Attól hogy az ő cikkjeivel van tele a büszkeségfalunk, és hogy ő az újság sztárriportere még nincs feljogosítva arra, hogy így viselkedjen. De mivel ő itt a legjobb, nem szeretném kivívni a haragját. Jobb csendben maradnom, ha szeretnék valaki lenni az újságnál.. Louis dühösen nézett rá.
– Ez nem beszerzési lista, hanem egy cikk-megbízás, mégpedig nagyon fontos témában.
– Igazán? – kérdezte Sady tettetett meglepődéssel – ma a műanyagpoharakon a sor? – kérdezte gúnyosan, az előző papírtányéros cikkemre utalva
– Megbíztam, hogy interjúvolja meg Ed Sherwoodot. – mondta nyugodt, de egyre feszültebb hangon.
– Wáó! – hőkölt meg Sady – ez tényleg fontos cikk! Biztosan megtudja csinálni ezt a komoly feladatot egy ilyen újonc, mint Holly? Én szívesen elvállalom, bár nyakig benne vagyok a megbízásokban, de tudnék rá időt szakítani! Ed Sherwood a legfontosabb diák ebben az iskolában, rá szakíthatok időt.
– Nem feltétlenül ő a legfontosabb! – hördült fel Louis – Inkább a leghíresebb.
– Nos igen, én is így gondoltam. Egy ilyen híresség, mint ő, ritka látvány a mi kisvárosunkban.
Képtelen voltam tovább csendben maradni. A nagy Sady Frayman előttem áradozik.. Mitől lett hirtelen ekkora talpnyaló? Lassan jobban utálom a srácot, mint magát Sadyt...
– Miből gondolod, hogy egy híresség van Rosedaleban? Egy lefutott gyereksztár nem a világ közepe, nem kell vörös szőnyeget dobni a lába elé, mikor belép az iskolánkba...
– Méghogy volt sztár! Hogy mondhatsz ilyet, ő a...
– Oké Holly! Mindent elmondtam, amire szükséged lehet, ha valamit kihagytam nyugodtan hívj fel, vagy írj Facebookon. Kérlek vágj bele azonnal, mert szeretném a jövőheti számban megjelentetni. Ha elég jó lesz, akkor címlapsztori is lehet belőle, bár ezt még Carol tanárnővel is át kell beszélnem.
– Oké, ahogy hazaérek felhívom és időpontot egyeztetek vele. Jó volt veled beszélgetni Sady! – ezzel hátat fordítottam és az ajtóban várakozó Catrinához mentem.
Louis nevetését hallottam mielőtt becsuktam az ajtót. Nagyot aratott a köszönésem, bár hülye dolog volt kikezdenem Sadyvel. Mostantól meg kell tanulnom befogni a számat. Egy cikk megírásának a lehetősége  még nem ad okot arra, hogy elkezdjek arcoskodni. Bármilyen jó is az a cikk, még nem aratott sikert. Ha megírtam TALÁN felvághatok vele, de még az sem biztos..
Az iskola épületét elhagyva beszélgetni kezdtünk Catrinával
– Milyen cikket kaptál? Láttam hogy izgatottan jegyzeteltél.
– Húú, ne is kérdezd.. Egy felfuvalkodott békát kell meginterjúvolnom, de nem szeretném még elmondani, hogy kit. Négykor gyertek át Jacqiuval, majd mindent elmesélek.
– Oké beugrunk, szólok Jackqunak is.
Az én legjobb barátnőm Catrina, és Jackqui. Teljes ellentétei egymásnak.
Catrina higgadt, kiegyensúlyozott lány, barna egyenes haja van, nem szeret túlöltözni, de amit felvesz, az mesésen áll rajta. Irigylem, jó alakja van, és bármennyit ehet nem látszik meg rajta.
Jacqui pedig festett hullámos szőke hajú, amit gyakran vasal. Magas, a csajos-divatos ruhákat szereti, gyakran túlzásba is viszi, de rajta jól állnak.. Nagyszájú, mindig pörög, szeret minket a hülyeségeibe belevinni.
Hogy miért is lettünk elválaszthatatlan hármas, azt nem tudom. Eleinte csak Catrina és Jacqui voltak jóban, ők már gyerekkoruk óta ismerték egymást. Én időközben valahogy hozzájuk csapódtam. Szeretem őket, már 9éve elválaszthatatlanok vagyunk.
Ahogy hazaértem nem találtam senkit, szóval egy üveg Nutellával beültem a tévé elé és elkezdtem kikanalazni a kedvenc finomságomat, miközben egy helyszínelős film ment.
Kb. 20perc múlva a bátyám, Jay jött be az ajtón, talpig leizzadva. Valószínűleg a saját edzőtermében volt, ami nemrég lett felhúzva a házunk mellett. Kis helység, de jó gépek vannak benne.
– Mi újság, hugi?
– Semmi extra. Ömm.. Lehet egy kérdésem?
– Megvolt.
Elhúztam a számat. Észrevette, hogy nem vagyok hülyülős kedvemben, szóval megadta magát.
– Na nyögd már ki! Lenne fontosabb dolgom is, minthogy a hisztidet hallgassam.
– Ed Sherwood az osztálytársad?
– Miért, tán szemet vetettél rá? Nem hiszem, hogy leereszkedne hozzád. Az egész osztály, sőt az egész évfolyam összes lánya belé van bolondulva.. Azt beszélik, hogy a végzősök is döglenek érte.
– Pff, szánalmas egy fiú.. Hogy kelletheti magát..
– Nem kelleti.. Egyszerűen tetszik a csajoknak, hogy eddig csak az újságuk címlapján láthatták, most pedig teljes életnagyságban itt van. És igen, osztálytársam.
– Tett róla említést, hogy filmekben játszott?
– Nem. Vagyis.. Tett róla említést, de csak mert rákérdeztek a fiúk. .
– Le mertem volna fogadni!
– Mi ütött beléd? – hördült fel – Nem is ismered, és így állsz hozzá.. Teljesen rendben van a srác. De nem kell bírnod, soha nem fogsz beszélni vele.
– Ebben tévedsz..
– Miért is? – nézett rám felhúzott szemöldökkel
– Az iskolaújságnak cikket kell írnom róla. Egy interjút. Azért én kaptam a "naaagy lehetőséget", – torzítottam el a hangom – mert egy utcában lakom vele. Ma fel kell hívnom, és időpontot kell kérnem tőle.
– Ez aztán nagyszerű.. De ha ennyire utálod, miért nem adtad át másnak a cikket? Meg egyébként is.. Beszéltél már vele?
– Nem, de mind egyforma. Gyűlölöm őket!
– Milyen "mind"? Minden Ed egyforma?
– Nem.. Minden celeb egyforma. És tudom, hogy az akarod kérdezni, hogy eddig hány celebbel beszéltem, a válaszom egyel sem. De olvastam róluk, és hányingerem van tőlük. Maradt volna Hollywoodban...
– Ez így nem korrekt. Próbálj meg kedves lenni vele! Nem tudtam, hogy az utcánkban lakik, egyre jobban alakulnak a dolgok. Akár legjobb barátok is lehetünk. Szimpatikus, nincs vele semmi gond. Szeret kosarazni, esetleg bevehetnénk a csapatba is.
– Na, remek.. A Rosedale művészsuli kosárcsapatának kapitánya kiszúrta magának a kis celebgyereket. Ennél jobb ötleted neked se volt még! pff... – jegyeztem meg gúnyosan
– Gyerekes vagy Holly. Tedd félre az előítéleteidet, viselkedj felnőttként. Ezzel a cikkel nagy lépést tehetsz az újságnál, biztos mindenki elolvassa majd. Holly Calaprice élete felpörög! Wáó! pff...
– Pff..
– Vége, le van zárva a téma. De azt előre elmondom, ha megsérted velem gyűlik meg a bajod! Neki is új a helyzet, csak be akar illeszkedni. Ne legyél vele ilyen, mint amilyen most is vagy. Vágj rendes képet.
Egy akkora mosolygós vicsort erőltettem magamra, hogy megfájdult az arcom. Jay csak grimaszolt, aztán elment tusolni. Már ráfért, talán a beszélgetésünk alatt még jobban megizzadt, mint kondizás közben...
Hogy állhatott be talpnyalónak?!